2011. december 17-én vettem először csótányt. Vegyes érzelmekkel álltam a dolog elé, ugyanis irtózom a Jóisten e teremtményétől. A neve is undorító, a kinézete is, és állítom, akkor is utálnám, ha nem éltem volna három évig egy olyan albérletben, ahova miattuk kellett kihívni rovarirtót. A fenti időpontban a Terrarisztikai Börzén vettünk a bátyámmal 10-10 darabot ebből a rémes lényből, egy csótánytenyésztőtől, akinek a standján 4-5 óriási ládában 4-5 fajta csótány 4-5 méretben volt kapható. Természetesen ezt olyan mennyiségben szokás venni, hogy azt mondja az ember az eladónak, hogy „kérek egy liter csótányt” vagy valami ilyesmit. Mi odamentünk, hogy kérünk 10-et a kicsiből (1-2 cm), 10-et a nagyobból (4-5 cm), hogy legyen a bátyám Tokéjának is, hát nézett nagyot a bácsi, akinek egyébként egy élet keserűsége volt az arcára írva és szóba elegyedve el is mormogta nekünk a nagy igazságot: ha elszöknek, mindig akkor jönnek elő, amikor a legkevésbé számítasz rá. Na, ezért vettünk csak 10-et belőlük, nem akartuk, hogy egy is elszökjön.

Hogy egyáltalán miért merült fel a dolog? Természetesen azért, mert tápérték tekintetében elég jó csótánnyal etetni, illetve olcsó, soha nem döglik meg (ellentétben a tücsökkel, sáskával, amik néha azért megeszik egymást, meg csak úgy maguktól is elhullanak), változatossá teszi az étrendet és nem utolsó sorban borzasztóan szeretik a gekkók. Ez utóbbi előny persze akkor derült ki, mikor az elsőt benyújtottam nekik csipeszről. Mindkét gyíkom rávetette magát, egymás szájából vadászták ki őket, feltúrták a talajon lévő agyaggolyók közé rejtőzőket, egyszóval rettentően oda voltak értük. Én meg undorodva próbáltam csipesszel kiszedegetni a dobozból, és a végén örültem, hogy csak 10-et vettem és elfogyott, meg is fogadtam, hogy soha többet, mert képtelen vagyok az undoromat leküzdeni.

Na, az idő jól megszépítette az élményt, és a következő, a 2012. februári Terraplázán vettem 50 darabot, mert kevesebbet nem lehetett, és így is nagyon olcsó volt. Mikor hazaértem és megetettem a gyíkokkal egy párat, megint jó érzés fogott el, mert láttam rajtuk, hogy mennyire szeretik, még tetszett is a dolog, hogy na, megtaláltam azt az állatfajt, amelyik irtja a csótányt. Ahogy azonban múltak a napok, egyre csak előjött újra az undorom. A dobozban lévő csótányok egyre büdösebbek voltak, és az Istennek nem akartak elfogyni, sőt, egy, a dobozból kiugró példány felkapaszkodott a nadrágom szárán belül, egész a térdemig, és még mindig nem sikítottam, de kijelentettem, hogy most aztán ne tovább. Powertape-pel körberagasztottam a dobozt, bezacskóztam az egészet és kitettem az erkélyre.

Ez úgy március közepén történt. Április 7-én, amikor kitakarítottam a terráriumot, 5 darab csótány mászott elő az agyaggolyók közül, a szívbajt hozva rám, Alan viszont nagyon megörült neki, kettőt azon nyomban meg is evett, a többit szétlapítva a vécébe dobtam és elhatároztam, hogy most már tényleg soha többet nem veszek ebből a gusztustalan állatból, mert a belem kifordul a gondolattól is, hogy 4 héten keresztül egy méterre az ágyamtól csótányok hemzsegtek a terráriumban.

(A dobozzal az erkélyen végül édesanyám végzett, környezetszennyezés ide vagy oda, leúsztatta a Dunán az egészet, dobozostul, amelyben a csótik persze vígan éldegéltek még, fúúúúj.)

Ja, hogy a bátyám mikor döntött hasonlóképp? Még előbb, a második körben ő már részt sem vett, akkor úsztatta le a patakon a Dunába, mikor a kádban próbált egyet kivenni a dobozból, hogy betegye egy másikba és kiszabadult vagy 4 és ott rohangásztak a kádban.

Úgyhogy jó dolog a csótány, ha van gyomra hozzá az embernek, és sajnálom is, hogy nekem nincs, mert olyan örömmel csak ezt és a selyemhernyót fogyasztják a grandisaim.

(fotók forrása: http://terrarisztikabudapest.hu/, http://www.miniallatkert.eoldal.hu)