Alan már 4 hónapja nem lakik velünk, de sokat emlegetjük.

Másfél hónappal távozása után, takarítás közben elemeltem egy cserepet a helyéről és mögüle kiköszönt két szép tojás.

A kezdeti döbbenet és basszusozás után csóközönömet küldtem neki e-mailben, majd elkezdtem számolgatni, milyen idősek lehetnek és mikor várható a kelés. Abból kiindulva, hogy legkésőbb március 20-án lehettek együtt Charlie-val, aki minimum 2, de inkább 3 hétig hordta a tojcsikat magában, és Kispipi és Kisréce 60, ill. 61 napra kelt ki, úgy számolgattam, hogy kb. június közepén számíthatok az újakra.

Mivel tökéletesen ugyanoda tojta Charlie a mostaniakat, mint az előzőeket, már bejáratott hálózási technikával rendelkeztem, így nem volt különösebben nagy probléma a gyermekvédelemmel. Szúnyogháló + power tape, biztonság, várakozás.

Júniusban számolgatni kezdtem, hogy mi a dead line. 100-130 nap elteltével már valószínűleg nem számíthatok rá, hogy kikelnek, úgyhogy augusztusig azért jó lenne, ha történne valami. De ami végül történt, arra nem számítottam és kívánom, többet ilyenben nekem ne legyen részem, és más se tapasztalja meg soha.

A 103. napon, egy péntek délután munkából hazaérve szörnyű látvány fogadott a terráriumban. A háló letépve, véresen lifeg a teteje, egyik tojás lyukas, Charlie önelégülten nézeget a nagy szemeivel, az enyém inkább könnyben. A kis jószág csodaszép volt, mintázata gyönyörű, arányos, de élet már nem volt benne, mire hazaértem, anyja brutálisan szétharapta szegénykét, sajnos aranyhal-sorsra jutott.

Igen ám, de ott van még egy tojás, azzal mi legyen? Ezek szerint a háló édes kevés, ha ott hagyom, halálra ítélem, ez egészen biztos. Tojást mozgatni elég csücskös, ha elszakad közben a szikanyag, ami a kapocs a tojás és az embrió között, akkor vége. De ez tűnt a kisebb kockázatnak, így kipakoltam egy terráriumot, beraktam egy növényt és egy tejfölösdobozt, majd óvatosan átraktam annak tetejére a tojásokat (mivel össze vannak tapasztva, a kettő együtt mozgatható). Lámpákat elrendeztem a 3 állat fölött (Tankréd, a dobozteknős is velünk él egy ideje), majd aggódva, de elindultam a Balatonra, ahonnan csak hétfő este jöttem vissza. Számítottam egy szombat reggeli kelésre, hiszen Kispipi is egy nappal követte Kisrécét, így megkértem édesanyámat, nézzen rá az állatokra a hétvégén. Vasárnap még mindig nem volt új gekkóm, és hétfő este, mikor hazaértem, még mindig csak a csukott tojás volt a terráriumban. Kezdtem lemondani róla...

Aztán kedden délután hazaérve szembe találtam magam egy csodaszép kis nappali gekkóval, aki ezek szerint csak egy kis lusta disznó, és 4 napot várt még tesója után, hogy előbújjon. Megérte a várakozást, mert gyönyörű szép kis állat: foltjai Kispipiéhez hasonlóan a gerincvonalban kettéválnak, feje nyúlánkabb, mint az eddigi gekkóimé és telis-tele van pici piros pöttyökkel.

Nevet nem kap, nem szeretnék kötődni hozzá, bár ez nehéz lesz, pláne, mert gyakorlatilag megmentettem az életét azzal, hogy kiszabadítottam az anyjától.

2013. július 23-án kelt ki, vagyis épp egy hetes most. 6 naposan evett először egy kis barackos bébiételt, nagyon örült neki. Nem olyan félős, kezd kiváncsiskodni, ha az egyik üvegfal felől akarom fotózni, hogy a másikon van, átugrik az optikához megnézni, hogy mi az. A futókáját nagyon szereti, igazi kis akrobata, hülyébbnél hülyébb (cukibbnál cukibb) pózokban lógicsál rajta a kis pöttömke, és természetesen ezen is alszik.

Sorsáról még nem tudok mit mondani, most 3 hónapig biztos, hogy nálunk lesz, addig eladó sorba sem kerülhet, de ki tudja, ha kislány, talán megtartom.