Gyerekként sok álmom volt. Állattartás terén is, akartam mókust, oroszlánt, majmot, szóval alapjáraton normális, aranyos élőlényeket. De mégis volt egy faj, ami az emlősök mellé befért még a körbe: a gekkó. Nem is akármilyen: Mdagaszkári nappali gekkót szerettem volna, nagyjából 10-12 éves korom óta.

A hüllőtartásnak hagyománya van a családunkban. Mikor megszülettünk, édesapámnak már bőven megvolt Kukac, a Szalagos tigrispiton (Python molurus bivittatus). Voltak persze szörnyülködő rokonok, ismerősök, akik képtelenek voltak elfogadni, hogy mi, a bátyám és én imádjuk, ha Kukac mászkál rajtunk. Van róla fotó.

Volt a családban eztán sok minden: szokványosabb ékszerteknős, 2x2 aranyhörcsög, majd az "extrábbak", a gabonasiklók, pettyes gőték, levelibéka, imádkozó sáska, lebenyes gekkók. Na és egy macska, a lassan 15 éves Szibi, csak hogy a nálunk megfordulók ne tartsanak teljesen zakkantnak minket.

Mondhatjuk tehát, hogy beleszülettem ebbe a légkörbe. Sosem féltem a hüllőktől, kétéltűektől, ha beszabadultam egy erdőbe, biztos, hogy fogtam egy-két békát, csak úgy, mert szerettem kézbe venni őket.

A nappali gekkót kétségkívül azért tartottam mindig számon, és határoztam el ezelőtt bőven több, mint tíz évvel, hogy egyszer lesz nekem ilyenem, mert gyönyörűnek tartom őket. Nem is számított semmi más, egyszerűen annyira szépek, hogy nem érdekelt, mennyire kényesek, milyen életmódot élnek, vagyis, hogy mennyire nehéz a tartásuk. Amikor 2011 nyarán elhatároztam, hogy beszerzek belőlük két példányt, kitanultam az egésznek a csínját-bínját, hiszen nagyobb állatszerető vagyok annál, hogy ne megfelelő körülmények közé hozzak haza, hirtelen felindulásból egy állatot.

Hogy mi mindent kellett beszereznem, kitanulnom, biztosítanom, a további posztokban olvashatjátok.