Végre eljött a nagy nap! A börzére jó korán, nyitásra érkeztünk, így éri meg, mert később nagyon sokan lesznek, még később pedig egyre kevesebb állat lesz. Célirányosan mentünk az asztalok között, felmérve a terepet, hogy hol milyen árban, milyen korú, milyen nemű grandisokat kínálnak. Az egyik asztalnál jóval kisebb méretű nappali gekkókat árult egy tenyésztő, nem titok, ki az: a Leguán díszállat-kereskedés tenyésztője. Én még ekkor nem tudtam, mi alapján kellene döntenem (minél drágább, annál "jobb"?, minél nagyobb, annál jobb? stb.), és nagyon tetszett a gondolat, hogy egészen kis fiatal állatokat vegyek. Merthogy egyből kettőt szerettem volna. Na, azzal azért tisztában voltam, hogy két hím nem tartható együtt, és 3-4 hónapos kornál előbb nem lehet megállapítani a nemüket, sőt, valamilyen szinten azt is tudtam, hogy egész kicsi korban elkülönítve kellene tartani őket. De az az igazság, hogy nem tudtam, mennyire kicsik ezek az állatok, mert egyrészt nem volt a dobozkára ráírva, hogy mikor keltek ki, másrészt én sem kérdeztem meg izgatottságomban a tenyésztőt. Lényeg a lényeg, semmi ilyesmiről tájékoztatást nem kaptam.
Egy szó mint száz, két vérvonalból vettem 1-1 egyedet. Azonnal teljesen odáig voltam értük! Még egy fél órát elszórakoztunk a börzén (bátyám vett két tokét, vettünk vitaminport, eleségállatot, páramérőt, hőmérőt), aztán elindultunk haza.
Az előrevetített tragédia ekkor történt. Természetesen autóval jöttünk-mentünk, és ha azt mondom, 20 perc az út a börze és a lakásunk között, sokat mondok. Az utazásnak kb. a 10. percében az egyik kis gekkó a szemem láttára múlt ki a dobozában. Hirtelen nem is hittem el. Hátha tetteti. De nem, szegénykém nem láthatta meg azt a szeretettel teli, nagy gonddal összeállított kis lakrészt, ami várta a szobában. Mit volt mit tenni, hazavittük azt, amelyik életben maradt, betettem a terráriumba, és hiába örültem neki úgy, ahogy nem sokszor örültem még életemben, ott volt a kis halott gekkó a dobozában az asztalon, és a szívem megszakadt érte.
Mivel a tenyésztő valamilyen szinten ismerős volt (velünk tartott egy barátunk, aki ismerte, beszélgettek is, amíg én nézegettem a gyíkokat stb.), úgy döntöttünk, visszamegyünk hozzá és megérdeklődjük, van-e valami protokoll egy ilyen helyzetre. Természetesen az első reakciója az volt, hogy "Hát, ezt benézted..." (khm, szimpatikus megjegyzés). Aztán szó szót követett és mivel látta, hogy én alapvetően két jószágot szeretnék nevelni, hajlandó volt egy mindkettőnk számára elfogadható kompromisszumra és fél áron hazahozhattam egy másik egyedet. Ez így leírva, és anno elmesélve is nagyon rosszul hangzott, mintha a pénzről szólna a dolog, vagy tárgyakat dobálnánk jobbra balra, tudom. Nem mentegetni akarom magam, de számomra nagyon megrázó volt a történet és szörnyű volt az egész, még most is, nem szeretek erre visszagondolni, többet jelent ez a két (három) kis állat nekem, mint gondolnátok.
Lényeg a lényeg: a kis jövevény túlélte a hazautat, és boldogan kiugrott a dobozából a terráriumba, nem úgy, mint a haverja, aki percekig a nyitott dobozában feküdt és nem mert előbújni. Szinte eltűntek ebben az icipici terráriumban, annyira még sokkal icipicibbek voltak :)
Hát így lett nekem ez a két kis bolond gyík, akik azóta is (2011. szeptember 3.) bearanyozzák a napjaimat.
