Mikor már terveztem őket, azt gondoltam, hogy jó, hát lesznek a terráriumban, szépek lesznek, esznek, mászkálnak, elvannak. Tudtam, hogy nagyon ritkán szoktathatók kézhez és én persze majd megpróbálom, de nem keseredek el, ha nem sikerül. Na, ez persze nem jelenti azt, hogy arra gondoltam, unalmasak lesznek, egy szóval sem mondtam ilyet, de tény, hogy egy kutyánál kevésbé kommunikatív és értelmes állatokat vettem.

Hamar kiderült, hogy tévedtem.

Szeptember lévén, frissen diplomázott, de már nem egyetemi hallgatóként, mondjuk ki: munkanélküliként szörnyen sok időm volt itthon. Gyakorlatilag egész nap csak ültem és néztem őket. Csekkoltam a párát, a hőmérsékletet, vigyáztam rájuk, ha túl meleg volt, kinyitottam az terrárium ajtaját, ha túl hideg, bekapcsoltam a lámpát, szóval mindent megtettem értük. Reggeltől estig figyeltem a kis szépségeket, ahogy felfedezik azt a pici terráriumot, ugrálnak egyik bambuszról a másikra, stb.

Amit egyből megfigyeltem, hogy gyakorlatilag teleportálnak. Az egyik pillanatban még az egyik bambuszon a sarokban, másik pillanatban a másik sarokban a növényen. Hihetetlenül gyorsan mozognak. Féltem is rendesen, hogy megszöknek, aztán rájöttem, hogy alapvetően jobb nekik ott bent és eszük ágában sincs meglógni.

Az etetést az első napokban lisztkukaccal oldottam meg. Hogy tudjam figyelni, melyik mennyit eszik, külön-külön próbáltam eléjük tárni a kaját. Egy lisztkukac nem túl nagy, mégis félbe kellett vágnom nekik, mert egyszerűen nem bírtak megküzdeni vele. Félbevágtam hát őket és egy fogpiszkálóval tartottam a szájuk elé. Persze az első etetések (na jó, a mai napig ezt gondolom, és imádom nézni, ahogy esznek) szörnyen aranyosak voltak.

A lisztkukacon kívül gyümölcsös bébiétellel is etettem őket az elején, illetve a mai napig is, csak már ritkábban. A banánossal próbálkoztam elsőnek és osztatlan sikert aratott a dolog, teljesen odáig voltak érte, én meg értük, olyan édesen nyalogatták le a bambuszokról a testükhöz mérve hatalmas nyelvükkel...

Hamar meg is tanulták, hogy az ajtó felnyitása általában kajával jár, Alan,a nagyobbik volt, hogy oda is szaladt a kezemhez, úgy várta már, hogy etessem meg.

Ez is már egy olyan viselkedés, amit nem vártam volna tőlük. Elkezdtem aztán rendszeresen úgy etetni, hogy mielőtt kinyitom a terrárium ajtaját, a csipeszt (amit később szereztünk be, mert a fogpiszkáló nem annyira jó megoldás) össze-összekocogtatom, hogy hátha képesek ezt a hangot az etetéssel összekötni. Ez egyelőre, a 6 hónap alatt nem sikerült, persze, de nem adom fel.

De gyakorlatilag mindegy, hogy kajával vagy anélkül megyek oda hozzájuk, mindkettő egyből odafordul hozzám és nézeget, hogy mit keresek ott. A hangomra ugyanígy figyelnek, ha 1-2 méterre a terráriumtól beszélek, akkor is odafordulnak. És ugyanígy észreveszik, mikor a macska bejön a szobába és elkezd a parkettán kopogni a körme. A két kis gyík egyből odafordul.

Értelmesek, na. :)

Evés után pedig ilyen pihenő pozíciókat vesznek fel: