Az előző bejegyzés kapcsán jutott eszembe, hogy abban a nagyjából 2 hétben, míg Alan külön volt, megvolt az első szökés is. Naná, hogy én voltam a hibás. Az volt egy időben a fixa ideám, hogy mondjon akárki akármit ezzel kapcsolatban, én akkor is olyan jóban leszek a gekkóimmal, hogy kézhez tudom majd szoktatni őket, csak türelem kell hozzá. Ezért rendszeresen az ujjamról nyalatom le velük a gyümölcsös bébiételt, hadd szokják a szagomat, a kezem közelségét és néha megpróbálom megsimogatni őket, hátha lesz kedvük rám mászni vagy valami. Tudni érdemes, hogy a nappali gekkókat nem igazán lehet ilyesmire szoktatni, mint pl. a leopárd gekkót vagy a vitorlás gekkót, őket inkább csak nézni szabad.

Arra persze nem gondoltam, hogy szegény Alan olyan stresszben van a karantén miatt, mint még soha, fél még a szél rezdülésétől is, nemhogy a kezemtől. Szóval kinyitottam az ajtót, hogy permetezzek és ha már ott volt a gyík is, gondoltam, megsimítom a hátát. Na, ettől úgy megrémült szerencsétlen, hogy elugrott, amerre látott, és sajnos kifelé látott. Leugrott az asztal lapjára, majd onnan a székre dobott farmeron leszaladt a padlóra. Én eddigre már idegbetegként csak azt kiabáltam, hogy "Ne, ne, ne, ne!" és nem hittem el, nem hiszem el utólag sem, mekkora szerencsém volt egyrészt, mert volt egy doboz az asztalon, amivel megfoghattam Alant, másrészt, mert szegény jószág úgy megijedt, hogy a padlón egyszerűen kővé dermedt ahelyett, hogy elszaladt volna.

Remélem, soha többet nem kerülünk ilyen helyzetbe, mert nagy eséllyel utoljára látom azt a gyíkot, amelyik kiszökik, hiszen gondolnak egyet és már ki is szaladnak a lakásból.

Visszakerült hát Alan az átmeneti otthonába és pihegtünk egy délutánon keresztül a nagy ijedtség után.