Teljesen odáig vagyok a kicsikért. Hosszú perceket töltök azzal, hogy csak ülök az erre a célra a terráriumok elé helyezett széken és bámulom őket teli vigyorral. Gyönyörűek, kis csodák. Fotóblog-szerűen elmesélem, mi történt életük első hetében.

Kispipi, az egy nappal fiatalabb, marha félős. A terráriumban, még új korában volt egy beépített faág. Ilyen ujjnyi vastag, kijött a sziklaháttérből. Ez persze berohadt és kiszedtük, a lyuk meg ott maradt. Na, Kispipi abban szokott bujkálni. Gyakorlatilag egész nap. Azt csinálja, hogy bebújik, és egy nap kb. kétszer kijön körülnézni fél órára, aztán visszabújik. Nem megy messzire, a terráriuma nagy részét még nem is látta. A közeli virágra szokott átmenni, de annak is csak egy bizonyos levelére. Az a luk egyébként akkora, hogy a kisujjam kb. pont belefér. Kispipi meg tud benne fordulni, olyan picike.

Kisréce viszont nagy mászkáló. Körbejárja a terkót rendesen, az üvegajtó sínjén is szokott nézelődni, kíváncsi egy jószág, és örömmel mondhatom, életének eltelt egy hetében 1 teljes cm-t nőtt!

Örömhír továbbá, hogy elkezdtek enni, sőt, vadászni. Csipeszről nem fogadnak el semmit, és nagy elővigyázatossággal nézegetik a lefejezett lisztkukacokat, de aztán hamm. Ráharapnak és nagy elánnal tépegetik a kukacokat. Oly nagy elánnal, hogy maguk is 1-2 cm-t odébb repülnek, állati édesek.

Szépnek továbbra is szépek, nem lehet betelni velük.